Hogyan lett a pipa alapanyaga a hangagyökér?

Hogyan lett a pipa alapanyaga a hangagyökér ( angolul: briar; franciául: bruyere )?

Nem sokkal a tajtékpipa megjelenése után a pipások rájöttek arra, hogy a legmegfelelőbb pipa alapanyag mégiscsak a fa kell, hogy legyen. Az agyag, a porcelán, a cserép és a tajtékpipák bizonyára nagyon különlegesek, de kiváló tulajdonságaik ellenére is óriási hátrányuk, hogy könnyen törnek. A fém, mint alapanyag, nehéz és nagyon könnyen átmelegszik. A gyümölcsfák pedig könnyen kiégnek, mert nem olyan ellenállóak, mint a bruyere. Így történt, hogy napjainkban a pipakészítésre leginkább alkalmas és bevált alapanyag a hangagyökér lett.

De, nézzük csak meg, hogy is jöttek erre rá?

A történet Napoléonhoz kapcsolódik, de nem azért, mert a császár valaha is pipázott volna…

Halála után, 1821-ben, egyik Marseille-ben élő híve, aki nagyon nagyra tartotta a Császárt, úgy döntött, hogy elzarándokol annak szülőföldjére, Korzikára.

Ő maga, fakereskedő és pipakészítő mester volt, egy igazi, megrögzött pipás, és erre a nagy útra magával vitte faragott tajtékpipáját, amelyet később aztán, korzikai útja során szerencsétlenül a földre ejtett és sajnos a pipa eltört. Mivel pipa nélkül nem tudott élni, így gyorsan betért egy közeli faluba és megkért egy ottani fafaragó parasztot, hogy csináljon neki egy új pipát a lehető legkeményebb és legsűrűbb erezetű anyagból, amit csak ismer. Néhány nap múlva elkészült az új darab valami nagyon kemény, sárgás színű fából és miután pipásunk kipróbálta, rájött, hogy ugyanolyan kellemes füstöt ad, mint a régi tajtékpipája. Nagyon megtetszett neki az új pipa és rögtön megkérdezte a parasztot, hogy miféle fából faragta. Kiderült, hogy ez bizony nem más, mint valami gumós gyökér, amit a paraszt saját kezűleg gyűjtött a környék cserjés, bozótos területein és rendszerint ezt használta kisebb asztalosmunkáihoz alapanyagnak. Marseille-i emberünk is meglátta a lehetőséget az új fában, rögtön felvásárolta a parasztember egész készletét és amint hazatért, rögtön mintát küldött belőle a Saint-Claude falubéli kolostor szerzeteseinek, akikkel már régóta üzletelt, mert mindig náluk rendelte és készíttette a saját maga által gyártott pipák szárait. Megbízta őket, hogy faragjanak pipákat a gumókból próba gyanánt.

Saint-Claude

Egy picike falu volt a francia Jura hegység egy völgyében, pontosan a Tacon és a Bienne hegyi folyók találkozásánál. Az ottani szerzetesrend csuhásai már a középkor óta foglalkoztak fafaragással, egy egészen fejlett kisipart alakítottak ki. A kolostor később a helyi falvak központja lett és a szerzetesek a környék lakóinak is átadták a tapasztalataikat, eleinte csak télvíz idején faragtak, később tavasszal és nyáron is, és így történt meg, hogy lassacskán az egész vidék legfontosabb bevételi forrása a faipar lett.

Tehát a szerzetesek elvállalták a munkát és mint gyakorlott szakemberek hamar rájöttek, hogy nem is olyan egyszerű a gumókból pipát faragni. A gyökerek egy része nem volt teljesen száraz, tehát szárítani kellett őket, ami nagyon hosszú ideig tartott és így sok időt elvett a gyártási folyamatból. Ezen túl pedig a természetes száradás során a gumók egy részéből nem párolog el a növényi nedvek egy része, hanem beleszárad a fába és így egy nagyon kellemetlen mellékízt ad a pipának.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy kifejlesszenek egy új procedúrát, aminek során a durván elődarabolt gumókat óriási üstökben, eleinte enyhén sós vízben, később olajos emulzioban főzték ki. Ezáltal sikerült a gyökérből eltávolítaniuk a növényi nedvek nagy részét, ami lecsökkentette a száradási folyamatot 2-3 évre. Egy jó pipa esetén, a gyökér nedvtartalma 8-10% körüli kell, hogy  legyen. A másik és a mai napig gondot okozó probléma, hogy a gumók, ahány darab, annyiféle méret és forma, bennük bütykök, göcsörtök, hibák és nagyon nehéz az osztályozásuk. Semmiféle technológiával nem lehet a gyártási folyamatnak ezt a fontos, kezdeti momentumát kikerülni. Mindenképpen a szakember hozzáértése, tapasztalata, gyakorlata és érzéke a meghatározó. Egy gyakorlott pipafaragó mester, amikor a kezébe vesz egy gumót, képes lesz meglátni és meghatározni, hogyan kell a gyökeret blokká hasítani, vágni, fűrészelni, hogy a lehető legtöbb, jó minőségű pipa jöjjön ki belőle. Miután a kezdeti nehézségeket leküzdötték, a gyökérpipa meghódította a piacot és hihetetlen gyorsasággal kiszorította vetélytársait. A nem sokkal később megjelenő villanyárammal óriásit fejlődött az ipar.

Saint-Claude, a jelentéktelen kis hegyi falu, várossá nőtte ki magát és a pipagyártás egyik, rangját a mai napig megtartó fellegvárává nőtt.

A szerény kolostorból pedig katedrális lett.